A premier előtti vetítésre nem sikerült eljutnom, de tegnap végre megnéztem a Sundance Fesztivál közönségdíjas filmjét, a Skate Kitchen-t, valódi instagram-famous gördeszkasztárokkal a főszerepben. A trailer alapján csupán egy hosszú fetrengésnek találtam a new york-i nyár hangulatában, jó zenével, de az igényesen kidolgozott karaktereknek és a jól artikulált üzeneteknek hála a Skate Kitchen bőven több, mint egy hosszú deszkás videoklip Z-generációs tinikről. Ez kifejezetten NEM filmkritika, nem akarok úgy tenni, mint aki ért a mozgókép speciális nyelvén, úgyhogy inkább azokról a számomra fontos üzenetekről írok, amelyeket ez a film magában hordoz. 

Jó lehet ennyire szeretni valamit 

A film szereplőinek az egész élete a deszkázás köré szerveződik. Munka után kimennek a parkba trükköket gyakorolni, aztán kiülnek valahová trükkökről beszélni, majd hazamennek, ahol spanglizás/vacsorázás közben deszkás videókat néznek. Deszkások a barátaik, deszkás a szerelmük. Az öcsém jutott eszembe erről, aki naponta 6-7 órát is gyakorol a zongorán év közben. Meg egy kedves ismerősöm, aki állítólag teljesen kiborult amikor megsérült a karja, és hetekig nem járhatott el mászni. Akárcsak Janay a filmben, amikor meghúzta a bokáját: számára a balesete pillanatában véget ért a nyár. Sok szerelemprojektem van, de nem tudom, hogy mi az, ami nélkül meghalnék, ha nem lenne. Szerencsések azok az emberek, akik olyen szenvedéllyel és fáradhatatlanul űznek valamit, mint a Skate Kitchen tinijei. Főleg, ha az a valami közösségi élményt is nyújt.

Az Instagram valódi közösségeket képes létrehozni

Másfél éve regisztráltam Instagramra, azóta 15 ezer felhasználót sikerült követésre bírnom (itt az oldalam). Ez nem feltétlenül sok, még magyar viszonylatban sem, de arra például elég volt, hogy új barátokat szerezzek. Megismertem fotósokat, divattervezőket, iparművészeket akik projektötletekkel jöttek hozzám. Elég gyorsan azon kaptam magam hogy ezekkel az emberekkel egyáltalán nem csak a munkánk köt össze, barátok vagyunk, koktélozni járunk, hogy kibeszéljük az életünket. Együtt alkotunk és együtt gondolkodunk. Számomra ez a tapasztalat nagyon hihetővé teszi a Skate Kitchen Instán egymásra talált bandáját.

Women supposed to be skateboarding in the kitchen

Nina Moran, az egyik főszereplő Ted előadásában beszélt arról, hogy miért volt szükség a Skate Kitchenre. "Nehéz egyáltalán odáig eljutni hogy belépj egy gördeszkaparkba lány létedre, mert már akkor hülyén néznek rád, amikor még el se kezdtél próbálkozni. Viszont ha veled tart egy másik lány is, az egész dinamika megváltozik, hirtelen lesz egy hátvéded." Amikor kisiskolás volt, és deszkázni szeretett volna, a fiúk eleinte nem vették be maguk közé. Figyelte őket, gyakorolt és jobb lett náluk, de még ezután is azt bizonygatták neki, hogy a lányoknak nem való a deszkázás. Később egy Skate shopban dolgozott, gyerekeket tanított deszkázni. Amikor rájött, hogy a férfi kollégáinak többet fizetnek ugyanazért a munkáért, kilépett. A középsuli alatt szép lassan összehozott magának egy deszkázni vágyó lány-társaságot: felépítették a közös social mediájukat, elkezdtek csoportként gondolni magukra. Végül film is készült róluk.

Nem gondolom hogy egy deszkázó lány már önmagában feltétlenül feminista kiáltvány lenne, viszont azt fontos észrevennünk, hogy már az általános iskolában elkezdjük megmondani egymásnak, hogy mit kellene és mit nem kellene csinálnunk. Az áttörés abban van, amikor a gyerekek (vagy felnőttek) megtanulják felülbírálni ezeket a berögződéseket. Ha pedig az ilyen felismerések és egy sport (művészet, stb.) iránt érzett szenvedély csoportokat tud létrehozni, ahol a tagok egymást tanítják és fejlesztik, az az én szememben már forradalom.

Szülők, vegyetek deszkát a kislányotoknak, ha deszkázni szeretne! 
Kislányok, kisfiúk, ti meg menjetek deszkázni. Vagy ne. De a filmet azért ajánlom szeretettel.