Nem láttam még ilyen tűnékeny telet, szétfoszlott, mint egy hópillangó. Csak a vízcseppek emlékeztetnek rá, ezek a gondolatpocsolyák, amiket átugrál az ember, hogy eljusson a tavaszig. Télmadaram, Noszvaj: öröm volt ellátogatni hozzád, az Erdei Kisháznak pedig köszönöm ezt a csodás lehetőséget. 
Az a helyzet, hogy álmaink bekuckózós-ablakból erdőt és tavat nézős-teakortyolgatós-szabadban fürdős hipszter életérzése nem csak a Pinteresten létezik, hanem itthon is: az Erdei Kisház Noszvaj éppen ezt kínálja. Odabent minden meleg-barna, otthonos és fényes, odakint pedig fehér és sötétzöld a világ. 
Az Erdei Kisházban abszolút van valami vintage, valami modern vidékiesség, amitől egyszerre érzi a pesti költő, hogy otthon van, és hogy távolabb már nem is lehetne a városától. 
Nem nagyon vagyok praktikusság-központú ember, de azt hiszem, fontos leírnom, hogy amúgy gyönyörűen felszerelt a hely, van főzőlap, méz, lekvár, kávé, tea, körülbelül hat tévé, szauna, borospince, és gyönyörű kis kaspók minden sarokban. Tökéletes, még ha nekem ezek a dolgok nem is számítanak annyira. A hangulatról akartam beszélni, arról, hogy milyen érzés, amikor indie hegyi zenét hallgatsz, az elsők között látod meg a felkelő napot, és nézed ahogy a félig befagyott tó felszínén megcsillannak a fények. A csendről. Arról, hogy milyen elbújni, kiszakadni, megnyugodni, figyelni. Arról, hogy egyszer el kell mennetek, hogy megértsétek.
